Van az a helyzet, amikor már pontosan tudod…

… hogy valamin változtatni kellene.
… hogy nem érzed jól magad a munkahelyeden.
… hogy egy kapcsolat már nem olyan, amilyennek szeretnéd.
… hogy ideje lenne meghúzni egy határt.
… hogy el kellene kezdened valamit, amit régóta halogatsz.

És mégsem történik semmi. Telnek a hetek, hónapok, néha évek. Közben újra és újra végiggondolod. Beszélsz róla a barátaiddal. Mérlegeled a lehetőségeket. Megfogalmazod, hogy „majd ha…”.

… ha megfelelőbb lesz az időzítés.
… ha több önbizalmam lesz.
… ha biztosan tudom, hogy jól döntök.
… ha kevésbé fogok félni.

Csakhogy közben valami nem változik. Te ugyanott maradsz.

Van, amikor nem tudjuk, merre tovább

Az elakadásnak szerintem legalább két arca van. Az első az, amikor egyszerűen nem tudjuk, merre kellene mennünk. Lehet, hogy nincs elég információnk. Nincs tapasztalatunk. Nem ismerjük eléggé önmagunkat. Több lehetőséget látunk, de egyik mellett sem tudunk igazán dönteni. Ilyenkor valóban lehet, hogy a következő lépés megtalálásához először többet kell látnunk.

Mit akarok valójában?
Mi fontos nekem?
Milyen lehetőségeim vannak?
Mi az, amit eddig nem vettem észre?

De van egy másik helyzet is.

Amikor már tudjuk, csak nem merünk lépni

Talán ez az érdekesebb. Mert ilyenkor nem feltétlenül a válasz hiányzik.

A válasz valahol már megvan bennünk. Csak ott van mellette a félelem.

Mi lesz, ha rosszul döntök?
Mi lesz, ha megbánom?
Mi lesz, ha csalódást okozok valakinek?
Mi lesz, ha nem sikerül?
Mi lesz, ha kiderül, hogy nem vagyok elég jó?

És néha az is előfordul, hogy pontosan tudjuk, mit szeretnénk, csak még nem vagyunk készen arra, hogy vállaljuk a következményeit. Így aztán maradunk. Nem feltétlenül azért, mert jó ott. Hanem mert az ismeretlen még ijesztőbb.

A buborék

Én ezt a helyzetet, állapotot egy buborékhoz hasonlítom. A buborék belseje az a tér, amit ismerünk. A megszokott életünk. A rutinjaink. A szerepeink. A kapcsolataink. A munkánk. Azok a döntések, amelyeket már meghoztunk. És persze a buboréknak van egy nagyon fontos tulajdonsága:

biztonságot ad.

Odabent tudjuk, mire számítsunk. Még akkor is, ha nem érezzük jól magunkat. Innen nézve érdekes a komfortzóna fogalma, nemde? Mert nem feltétlenül komfortos. Lehet szűk. Lehet kényelmetlen. Lehet fárasztó. Mégis ismerős. És néha éppen ezért maradunk benne.

A megszokott rossz sokszor biztonságosabbnak tűnik, mint az ismeretlen jó lehetősége.

Talán ezért lehet egy buborék egyszerre otthon és börtön.

De hol vannak a határai?

A buborék szélei azok a határok, amelyek meghatározzák, meddig merészkedünk. Egyikünknek ez lehet egy munkahely. Másnak egy párkapcsolat. Valakinek az, hogy soha nem mond nemet. Másnak az, hogy nem mer segítséget kérni. És van, akinek egyszerűen az a határa, hogy nem meri elképzelni, hogy az élete másképp is kinézhetne. A kérdés talán nem is az, hogy:

„Ki kell-e lépnem a komfortzónámból?”

Hanem inkább:

„Ez a buborék még engem szolgál, vagy már én szolgálom a buborékot?”

Mi van a buborékon kívül?

Nem tudom, mi van a te buborékodon kívül.

Nem tudom, hogy neked fel kell-e mondanod.
Nem tudom, hogy ki kell-e lépned egy kapcsolatból.
Nem tudom, hogy el kell-e költöznöd.
Nem tudom, hogy meg kell-e hoznod azt a döntést, amit hónapok óta halogatsz.

És nem is az én dolgom megmondani. Amit te hozol, az a te életed. A döntéseid, a felelősséged, a tempód. A coachingban számomra inkább az a kérdés:

Mi lenne, ha egy kicsit közelebb mennénk a buborék széléhez? Megnéznénk, mi tart ott. Mitől félsz? Mit veszítenél, ha kipukkadna? És mit nyerhetnél?

A tű

Van egy kép, ami ezért különösen közel áll hozzám. Valaki ott áll a buborék belsejében. A kezében nincs semmi. A buborék falán túl pedig ott áll valaki egy tűvel. Nem szúrja ki a buborékot. Nem tudja, hogy annak, aki bent van, mi lenne a jó. Csak megmutatja, hogy van választási lehetőség. A tű ott van. De hogy mi történik ezután, az már nem a coach döntése.

A tűt a kliens kezébe kell adni.

Lehet, hogy kipukkasztja a buborékot. Lehet, hogy csak egy apró rést ejt rajta. Lehet, hogy rájön, hogy még nem akarja kipukkasztani. És az is lehet, hogy végül rájön:

… nem is a buborékból akar kijutni. Csak nagyobbra van szüksége.

Ez is lehet felismerés.

Az „aha” pillanat

Számomra ezért különleges az a pillanat, amikor valami átkattan. Amikor egy kérdés után hirtelen másképp látod ugyanazt a helyzetet. Amikor rájössz valamire, amit valahol talán mindig is tudtál, csak eddig nem láttad ilyen tisztán.

Ez az „aha”.

De az aha önmagában még nem változás. Inkább egy ajtó.

A változás akkor kezdődik, amikor az ember eldönti, hogy belép rajta.

És talán pontosan ezért nem lehet előre megmondani, hogy hány beszélgetésre van szükség. Van, akinek egy felismerés elég ahhoz, hogy elinduljon. Másnak több idő kell. Van, hogy előbb meg kell érteni valamit, aztán elhinni, aztán elfogadni, és csak utána lehet lépni. Az ember nem projektterv.

Talán nem is az a kérdés, hogy ki tudsz-e lépni

Hanem az, hogy mit szeretnél kezdeni azzal a buborékkal, amelyben most élsz. Lehet, hogy maradsz. Lehet, hogy tágítod. Lehet, hogy kipukkasztod. Lehet, hogy csak most veszed észre, hogy egyáltalán létezik. Bármelyik lehet a te válaszod. A lényeg talán csak annyi, hogy ez már a te válaszod legyen.